Az ,,ÉN", mint működési zavar

Az emberi tudat egyik legmélyebb félreértése az, hogy az “én” egy stabil, valós, létező entitás. A legtöbb ember úgy él, mintha az “én” lenne a központi irányító, a döntéshozó, a személy, aki cselekszik, akar, fél, ragaszkodik, ellenáll. Pedig az “én” nem személy. Az “én” egy működési zavar.

Ez a zavar abból ered, hogy a figyelem – amely valójában szabad, határtalan és személytelen – tévesen azonosul a működő tartalmakkal: a testtel, a gondolatokkal, az érzelmekkel, a történetekkel. Ez az azonosulás hozza létre a “valaki vagyok” érzését.

A működési zavar lényege:

• az automatikus gondolatot “én-gondolatnak” érzékeli,

• az automatikus érzelmet “én-érzelemnek”,

• az automatikus reakciót “én-cselekvésnek”,

• az automatikus félelmet “én-félelemnek”.

Az “én” tehát nem egy létező entitás, hanem egy összekeveredés: a figyelem összekeveri magát azzal, amit figyel.

Ez a zavar hozza létre az emberi szenvedést. Mert ha az ember azt hiszi, hogy ő a test, akkor fél a haláltól. Ha azt hiszi, hogy ő a gondolat, akkor fél a hibától. Ha azt hiszi, hogy ő a történet, akkor fél a kudarctól. Ha azt hiszi, hogy ő a szerep, akkor fél a szerep elvesztésétől.

Az “én” működési zavara tehát nem erkölcsi kérdés, nem pszichológiai probléma, hanem tudati tévedés.

A valódi felismerés az, hogy:

Az “én” az, ami működik. A valódi “te” az, aki figyel.

Ez a felismerés nem filozófia. Ez a felismerés nem hit. Ez a felismerés nem tanítás.

Ez a felismerés a tudat természetének közvetlen meglátása..